Ízelítőül elküldöm a regény egyik fejezetét, amikor az ifjú Béla még a Kelet-római (mai nevén Bizánc) császárság trónörököse volt, és a magyarok ellen kellett harcolnia.
13.
A kelet-római sereg az ötödik napon érte el a Duna vonalát. Eléggé megfáradtan érték el a célt, de a Dunán már nem akartak átkelni, mert fáradtan esélyük sem lenne a harcra.
– Zimony várát kell bevennetek, ez a legfontosabb város. – mondta Manuel még Konstantinápolyban, és kiadta a parancsot Bélának a zimonyi vár elfoglalására.
Félnapi járó távolságra a Dunától jelölte ki Béla a táborhelyet. Elővigyázatosságból döntött így, de tudta, a magyarok biztos értesültek már róluk. Azt is tudta, hogy nem várhat sokáig a küzdelemre, mert a túl oldalon állók erősítést kaphatnak, azzal meg az esélyük fog csökkenni. Persze a pihenés nem jelentette azt, hogy mindenki a táborban maradt, mert felderítőket küldött ki, mérjék fel, hol tudnak a legkönnyebben átjutni a Dunán, nézzék meg a távolból a várat, melyik oldalán van a legnagyobb esély a vár bevételére, figyeljék meg a magyarok mozgását, mire lehet majd számítani a harc során. Három, külön tíz fős csapatot állított ki erre a célra és külön utakon indította el, hogy ha valamelyiküket lefülelik, a többinek még legyen esélye visszatérni.
– Ha eléritek a Dunát, pihenjetek meg, nézzétek meg hol a legegyszerűbb az átkelés a folyón. Vigyázzatok, a vártól délre folyik a Dunába a Száva, ettől lejjebb már erősebb a víz sodrása, ezért mindenképpen észak felől közelítsétek meg a várat az átkelésnél.
Béla, idáig betartotta a császár utasításait. Reméli, az éjszaka leple alatt sikerül átjutniuk a folyón a felderítőknek, felmérik a harc színhelyét, és sok információ után másnap este szerencsésen visszaérnek. Nekik, addig csak várakozniuk kell és pihenni. Azért holnap tart majd egy kis harci felkészítést az embereknek, kell az embereket buzdítani, egy kicsit mozgásban tartani, ehhez egy harci játék meg fog felelni.
Mielőtt elaludt volna, Bélának eszébe jutott, apjával járt már a várban, akkor azért jöttek, hogy erősítést hozzanak a védőknek, mert már akkor is dúlt a küzdelem Szerémségért. A várat még nagyapja erősítette meg, azóta folyamatos a karbantartás, mert a sok harc alatt mindig rongálódik az állapota, és küzdelem felemás sikerrel jár, hol a magyarok, hol a rómaiak győznek.
– Fiam, jegyezd meg, ezt a várat mindig rendben kell tartani, a legjobb katonákat kell idehozni, mert Zimony nem csak a Szerémség kapuja, hanem délkelet felől az egész országé. Soha nem adhatjuk fel ezt a várat!
Ilyen szavakkal tanította őt az apja, és most, éppen ő harcol ellene, ő akarja Magyarország kapuját az ellenség számára megszerezni. Hogy kerülhetett ebbe a helyzetbe? Az apja miért kötött olyan szerződést, hogy neki most más érdekeket kelljen szolgálnia. Apja halála előtt erről is beszéltek.
– Hagyományunk szerint Attila nagykirályt, ősünket, Ruga király küldte Rómába béke zálogául, majd a római Aetius került a hun király udvarába. Ennek köszönhető Attila műveltsége, mert megismerte a rómaiak kultúráját és gondolkodásukat is. Őseink, a hunok, jó harcos népek voltak, de nem csak a harchoz értettek, hanem azt is tudták, a hatalmas birodalmukat hogyan irányítsák. Ruga király hatalma Csendes óceántól a Kárpát-medencéig tartott. Attila még rajta is túltett, ő eljutott az Atlanti óceánig, nem volt nép, aki ellen tudott neki állni. Adót fizetett a hunoknak mind a nyugat-római, mind a kelet-római birodalom. Pedig hatalmasok és erősek voltak a rómaiak, még ha ebben az időben már ketté is váltak. Tudod, ezt annak is köszönhette, hogy megismerte a rómaiak gondolkodását. Tudod, mi az, ami eltér a mi gondolkodásunktól? Mi az egyenes beszéd hívei vagyunk, nálunk a kimondott szónak súlya van. Rómaiak a szavaikkal is harcolnak, amit kimondanak, azt az érdekeik vezérlik, és ha az érdekük úgy kívánja, a hazugságtól sem riadnak vissza. A cselszövés ugyanúgy nem áll távol tőlük. Meg kell ezt neked tanulnod.
– Miért apám? Nem leszek, de nem is akarok én király lenni.
– Te, ezt nem tudhatod! Ha a sors úgy kívánja, a feladatot vállalnod kell. István az idősebb, ő fog a helyembe lépni, őt én tanítom ki. Te a rómaiaknál jó képzést fogsz kapni, ha a sors úgy kívánja, hogy a hatalom élére kell állnod, akkor legyen megfelelő képzésed.
– De miért nem az apám képez engem is, mint a bátyámat.
– Fiam, gondolni kell az emberi jellemre, István féltékeny lehet rád, azt hiheti, esetleg a helyére akarsz majd állni.
– Én nem akarok.
– Igen fiam, ismerlek téged, egyenes, igaz ember vagy. Bátyád is jó gyerek, eszes is, de azt ő is látja kettőtök közül te vagy a tehetségesebb. Ebből viszont a későbbiekben konfliktus lehet. Ezért gondoltam arra, ha a béke zálogaként az egyik fiamat el kell küldenem Konstantinápolyba, te legyél az. Manuel is jó ember a maga nemében, végül is rokonunk, hisz László királyunk lányának, Piroskának a fia. Biztos vagyok benne, jól fog veled bánni. Egyébként, még ennek nincs is itt az ideje, addig még sok víz lefolyik a Dunán, még sok minden megtörténhet.
Sok minden történt apám halála óta, gondolt vissza apjával való beszélgetésre, de azt még apja sem gondolhatta, hogy egyszer majd ilyen helyzetbe fog kerülni.
Másnap a pihenés mellett harci gyakorlatokkal töltötték az időt. A katonák rendbe hozták a szerelésüket, fegyvereiket. Béla már délután várni kezdte a felderítőket, bízott benne, hogy a feladataikat sikerrel hajtják végre, hogy minél előbb elkezdődhessen a harc. Azzal tisztában volt, a harci kedv legnagyobb ellensége a várakozás. Késő délután hiánytalanul megérkezett az első csapat, majd nem sokkal a teljes sötétedés beállta előtt a másik két csapat is teljes létszámban. Béla ezt jó jelnek vette, a küldetésük első akciója sikeres, akkor várhatják a folytatást hasonlóan. A csapatok Zimonytól északra, de nem túl messze találtak a Dunán egy olyan átjárót, ahol várhatóan az egész csapat átkelhet majd. Mindhárom társaság külön úton közelítette meg a várat, elmondásuk szerint a várban és a környékén is békesség uralkodott, látszólag nem jutott el a hír az érkezésükről és a várható csatáról. Béla nagyon csodálkozott ezen. Nem tudja, ki most a vár ispánja, de amikor ő apjával a várban járt, emlékei szerint apja határozott utasítást adott arra, állandóan küldjenek ki kémeket, figyeljék a környéket, mert a rómaiak nem nyugszanak, Zimonyt minden áron el akarják foglalni, ahogy azt később meg is tették. István bátyjának nem kevés küzdelmébe került a vár visszafoglalása. Ezért nem értette ezt a lazaságot, bátyja nem figyelmeztette a várvédőket, egy pillanatra sem veszíthetnek az éberségből, az ellenség bármikor lecsaphat rájuk? Váratlan támadás esetén jóval kisebb az ellenállás sikere, hisz nincsenek felkészülve rá. Később eszébe jutott, amikor az apja még őt is tanította, sokat mesélt a régi magyarok hadviseléséről. Látszólag gyengeséget mutatnak, egy kis csapat indul az ütközetbe, de mindez csak csel, mert amikor a kis csapat menekülőre fogja, az ellenség meg utánuk rohan, akkor az oldalt rejtőzködő csapatok az ellenséget körbefogják, és megsemmisítik. Apja sokat mesélt neki a pozsonyi csatáról. Árpádék Kárpát-medencébe beérkezése után az akkori pápa utasítására egész Európa összefogott, hogy a magyarokat megsemmisítse, vagy legalább kiűzze az újonnan megszerzett területükről. Az Európa minden részéről verbuválódott, keresztes zászlókkal útba indított, többszörös túlerővel rendelkező sereget, harmadannyi, de bátor harcos várta, akik a hazájukat védték. Igaz, Árpádék nem rég érkeztek ide, de a rokonaik évszázadok óta itt éltek, így közösen álltak ki a megsemmisítésükre érkezőkkel szemben. Árpád és fiai gondosan felmérték a terepet, kiválasztották azt a helyet, ahol biztonságosan várhatják a rájuk törőket. Hírnökei útján megkapták a hírt, az ellenség három részre osztotta a csapatát. Az egyik had a Dunán hajón jött, egy-egy sereg pedig a folyó két oldalán. Ez megkönnyítette a mieink helyzetét, mert amennyiben mindig csak az egyik részre csapnak le, akkor a létszám kiegyenlítődik. Először a Duna jobb oldalán, Pozsonytól szemközti oldalon érkezőkre támadtak rá váratlanul a mieink. Előbb előőrsök kisebb csatáikkal, majd színlelt megfutamodásaikkal, egy dombokkal körbevett völgybe csalták ez ellenfelet, ahol a domb tetején elrejtező íjászoknak már könnyű dolguk volt, mivel a kitűnő céllövőnek csupán élő céltáblákra kellett zúdítani a nyilaikat. A több tízezres seregből nem sokan maradtak hírmondónak. Ezután a hajóval érkezőkkel kellett megküzdeniük. Ezekkel már könnyebb dolguk volt a védőknek. Olyan íjakkal rendelkeztek, amelyekkel akár a Boszporuszon is keresztüllőttek, most csak a Dunán lévő hajók voltak a célpontok. Taplókkal meggyújtott tüzes nyilaikkal felégették az ellenfél hajóit. Ezt követően került sor a Duna bal oldalán érkezőkre. Őket a Dévényi szorosban várták a mieink, ahol nem volt menekülési útvonal. Itt a mieink könnyű lovasságának könnyű dolga volt, hisz magyarok gyerekek már gyerekkorukban megtanulták a vágtázó lovakról való nyilazást.
Béla, ahogy végig gondolta a Pozsonyi csata emlékeit, megijedt a felderítők által hozott hírtől. Úgy vélte ez biztos csak csel, valószínű bemérték már őket, nyugalmat erőltettek magukra, várhatóan, csapatokat rejtettek el a vártól nem messze. Végig gondolta a másnapi tervet, mert azt már korábban elhatározta, nem húzza el harc időpontját, nehogy megérkezzen a felszabadító sereg. Úgy döntött, három részre osztja a seregét, lesz egy középső támadó sereg, akik megrohamozzák a várat. Létszámban ők lesznek a legtöbben, de a két oldalt, a fő sereggel együtt haladó segítők csapata sem sokkal kisebb létszámú volt. Ezzel a felosztással azt a célt akarta Béla elérni, hogy egy esetleges hátbatámadást ki tudja védeni. Harci kürtök, dobok szolgálták a csapatok közötti jeladást, minden alakulati mozgásra megvoltak a megfelelő hangjelek.
Másnap éjfél után nem sokkal indulásra készen volt a hadsereg, még a teljes világosodás előtt a sötétség leple alatt el akarták érni a várat. Hamar elérték azt a gázlót, amit a felderítők javasoltak az átkelésre. Persze a gázló szó túlzás, az átkelés nem volt könnyű feladat az egész seregnek, de végül a teljes csapatnak sikerült a feladat végrehajtása. De az egész napnak mégis csak ez volt a legkönnyebb teendője. Mire a Nap felkelt a támadó sereg a vár alá ért, már csak a jelre várt, ami parancs a támadásra. Miután a két oldalsó védsereg is elhelyezkedett, megkapták a jelt a támadásra. A várkapu betörése nem okozott nagy gondot, de a bejárati fal szorosába beszorultak, így a védőknek könnyű prédává váltak. Nem csak nyílzápor fogadta őket, hanem az asszonyok nyakukra öntött forró vize is súlyos sérüléseket okozott nekik. A felvonóhidas kapu, már sokat nehezebb feladat volt, mint az elülső várkapu, miközben fentről a nyílvesszők és a forró víz tizedelte a támadókat. Mikor a védők úgy látták sikerült elég nagy veszteséget okozniuk a támadóknak, hirtelen kinyílt az ostromlott kapu és a magyarok „huj, huj, hajrá” kiáltással letámadták a római sereget. Aki tudott, futásnak eredt, utána a magyarok, üldözőbe vették a támadó sereget. Mikor Béla látta, mi történt, jelt adott az oldalsó két seregnek a támadásra. Így esett meg, hogy a várból kirohanókat körbefogták, ezzel meg ők kerültek fölénybe. Ezek után a várat sikerült könnyedén elfoglalni. A római sereg tisztjei csodálattal járultak Béla elé, gratuláltak neki, milyen furfangos cselt eszel ki, ezáltal könnyű feladat volt a vár bevétele. Béla nem árulta el nekik, ő teljesen más céllal alakította ki a hadrendjét.
A győzelem után számba vették a sereg veszteségét. Volt a halálos áldozat, de sokkal több a sérültek száma, a magyarok áldozatai és sérültek számai minimális volt, de ott álltak a nagyszámú hadifoglyokkal. Béla nem tudta mit, tegyen velük, ezért úgy döntött, alszik még rá egyet, amúgy is fáradt volt. Apja még gyerekkorában megtanította az elkapkodott döntés, nem biztos, hogy jó döntés lesz, de elhúzni sem szabad, mert a sok gondolkodás bizonytalanná teszi az embert.
Álmában megjelent Aba táltos. Nem mondott semmit, csak nézett rá. Hosszan nézte, Bélának az volt az érzése, a hadifoglyokért jött. Ekkor az apja jelent meg, „Fiam, tiéd a döntés, ne feledd, mire tanítottalak”. Béla felébredt, egyszerre látta maga előtt Aba táltost és az apját. Nyitott szemmel nézte a sötétséget, benne a két szellemet, akik nem szóltak többet semmit, csak néztek a szemébe. Béla már tudta, mit fog tenni. Ezután egy békés mély álom terítette le.
Másnap reggel magához kérette a várkapitányt, Zádor ispánt. Magyar nyelven szólt az ispánhoz, amire a kapitány elcsodálkozott.
– Jó reggelt kapitány!
– Önnek is. Hol tanult meg ilyen jól magyarul?
– Apám udvarában. Ő volt a magyar király, Géza.
– Géza király az Ön apja?
– Igen.
– Akkor, hogy kerülhetett a római sereg élére?
– Apám adott zálogba. Én lettem volna a béke záloga, de úgy tűnik, én akár Konstantinápolyban vagyok, vagy sem, itt nem lesz béke. Manuel császár László királyunk lányának, Piroskának a gyereke. Ezért engem mint rokonát békességben fogadott, nevelt és taníttatott. Miután nem született fiúgyermeke, engem nevezett ki utódjául, így én lettem a keletrómai birodalom deszpotésze, trónörököse. No, de nem azért hívattalak magamhoz, hogy magyarázkodjak neked. Egyezséget szeretnék veled kötni. A szívemben magyar vagyok, remélem, ez mindig így is lesz, ezért nem szeretném az atyámfiait bántani. Úgy döntöttem, elengedlek titeket, amennyiben esküt teszel nekem, nem fogsz csapatokat verbuválni és ránk támadni. Én zálogul itt tartok húsz embert, akikkel, emberséggel fogunk bánni, amennyiben látjuk, betartod a szavad, később őket is el fogjuk engedni. Amennyiben az esküdet megszeged, az a húsz ember halálos ítéletét jelenti. Mit szólsz az ajánlatomhoz?
– Uram, köszönöm a jóindulatodat. Én a magam nevében tudok csak ígéretet tenni. Esküt teszek rá, hogy én ide nem jövök fegyverrel a várat visszaszerezni. Bátyád, az én királyom nevében, viszont nem tehetek ígéretet.
– Ezt megértem és elfogadom. A bátyámnak add át a feltételeimet, ha ránk támad, a húsz magyar hős halála az ő lelkén fog száradni. De azt is megmondom, még egyszer ezt a lehetőséget nem adom meg.
– Mikor engednél el minket?
– Amennyiben nyilvánosan esküt teszel, ahol ott lesznek a te embereid is, akik szintén megesküsznek erre a feltételre, akkor akár még a mai nap elmehettek.