Árpád-házi királyainkról idealizált kép van előttünk. Természetesen büszkék lehetünk rájuk, mert Európa közepén Magyarország nagyhatalommá vált. Gazdaságunk vetekedett Európa más nagy hatalmaival, az ország határait jóval kitolták a Kárpát-medence vonalán túlra. A magyarok királya meghatározó tekintéllyel rendelkezett Európában.
Mindezek ellenére nem szabad megfeledkeznünk az Árpád-házon belüli hatalmi harcokról. Szent István és Koppány közti küzdelmet Szörényi-Bródy rockoperájából mindenki ismeri. A többi harcokról, csonkításokról, vagy akár gyilkosságokról kevesebben tudnak. Erről bővebben ír Grandpierre K. Endre a Magyarok titkos története című könyvében.
Most csak III. Béla gyerekei, Imre király és öccse András herceg (később, mint II. András király) közti harcokra szeretnék kitérni. Kettejük kapcsolatát végig kísérte az ellenségeskedés. András gyerekkora óta nem tudta túltennie magát azon, hogy nem ő az elsőszülött. Imre rövid uralkodása leginkább András és közte lévő harcokról szólt. Az ország kettészakadt Imre és András pártiakká. (Nem ismerős állapot?) Az utolsó ütközet igen csak érdekesen és meglepően alakult.
Idézzük a Vasárnapi újság 1860.február 5-i számát (abban az időben II. Andrást Endrének nevezték):
„Boldog emlékezetű II. Endre királyunk, ki nevét az arany bullán kívül a jeruzsálemi hadjárattal s az izmaeliták és szaraczének különös pártfogásával is örökítetté, már fiatal korában is nagyon vágyott a dicsőség után.
Volt ugyan ellenség elég minden határán az országnak, akin azt meg lehetett volna szerezni; de a régi átok rajta volt még akkor a magyaron, hogy ellenséget otthon keressen magának.
Még akkor Endre testvére, Imre ült Magyarország királyi székén; bölcs, gondos fejedelem, kinek bár hosszabb lett volna élete! Endre háromszor lázadt fel testvére ellen, hogy koronáját levegye fejéről s feltegye a magáéra. Imre király kétszer szétverte a lázadó seregeit; ki azután Leopold ausztriai herczeghez menekült. Harmadszor ismét hadat gyűjtött párthíveiből s midőn bátyja épen a szent földre készülne, megindítá ellene a hadjáratot.
Imre király a Dráva partján találkozott szembe testvére hadával. Magyar volt innen is, túl is. A két sereg hadrendben állt már, csak a kürt-riadóra vártak, hogy egymásra rontsanak. Ekkor Imre király szívében egy merész fennkölt eszme fogamzott. Lerakta pánczélját, vértét, fegyvereit, felölté királyi palástját, koronás fövegét tevé fejére s fegyvertelenül, egy bottal kezében ment át egyedül a lázadó seregbe:
„Meglátom, ki meri királya ellen felemelni kezét!”
A pártosok hadrendei meglepetve nyitának utat a király előtt, a lelki fenség mindenkit megrenditett; Imre király érintetlenül, jutott el testvére sátoráig. Senki sem állt neki ellent. Ott megragadta karjánál fogva pártütő öccsét s az egész pártos hadsereg láttára, foglyul vitte magával. A pártütők hada meghódolt a valódi király előtt s megszégyenlé magát Endre miatt. Ez a szégyen pedig még azután is élt a lelkekben, midőn később Endre lett az igaz király.”