2003-ban írtam egy könyvet, elsősorban a gyerekeimnek, hogy lássák, az apjuk mit gondol a világról. Most belenéztem, látom sok minden még mindig aktuális. Az első fejezetet idemásolom.
Itthon otthon
Tamási Áron írja: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
Vajon mi otthon vagyunk-e?
Hol van az a hely, melyet mi otthonunknak nevezünk? Európa mértani közepe, melyet Kárpát medencének neveznek. Lehet, hogy fellengzősen hangzik, hogy azt mondjuk, hazánk Európa közepe, de ez tény. Akárhány mérést, számítást végeztek, kijavítva, módosítva, átértékelve mások előbbi méréseit, de mindegyik mérés végeredménye, hogy Európa mértani közepe a Kárpát medencében található. Halottam már Csepel szigetről, Tokaj szőlővidékén található Tállya faluról, Kárpátaljáról stb., de a szempontunkból a lényegen nem változtat. Végül is mindegyik hely, melyet megjelöltek, mint Európa mértani közepe, Kárpát medencében van. Félreértés ne essék, ettől mi nem vagyunk különbek, többek vagy kevesebbek. Csak a helymeghatározás miatt írtam le. Bár ezt a tényt ismerve sok korábbi történelmi eseményeinkre részben, ha nem is feleletet ad, de elgondolkoztat, hogy miért akartak az évszázadok alatt minket annyiszor megszállni. Németek, törökök, osztrákok, oroszok.
De mi is az otthon? Az a hely, ahol az ember jól érzi magát, vigyázz rá, mert az övé, védi, ápolja, szépíti, stb. Sok mindent lehetne még írni, mindenkinek más és más juthat az eszébe az otthonról. De azt hiszem, az a szó, hogy „otthon” kimondása, az emberben kellemes érzést kelt, kellene keltenie. Otthon érezzük-e magunkat a Kárpát medencében? Mindenkiben kellemes érzést kelt-e Kárpát medence, Magyarország, a haza gondolata? Tudunk-e még örülni egy hosszabb külföldi út után az országfelírat feltűnésének? Mind megannyi kérdés, ilyet nem is lenne szabad feltenni, hisz annyira egyértelmű rá a válasz. Tényleg annyira egyértelmű?
Örülünk egymásnak, mikor találkozunk itthon s főleg külföldön, magyar a magyarnak?
Szeretjük otthonunkat? Hazánkat?
Ha az otthon szeretete munkálkodna mindenkiben, nem lenne ennyi falfirka a városokban, sőt egy sem lenne! Nem tudom megérteni ezt a tudatos csúfítást. Nem értem mi jó benne, mikor nem kevés pénzt is áldoznak a festékre. Nem egyszer látom, mikor tataroznak egy épületet, még az állványokat le sem szedik, de a firkák már ott éktelenkednek a frissen mázolt falon. Mikor a Krisztina körúti templomot újították fel, épp hogy elkészültek a torony festésével, egyik éjszaka az állványokra felmászva reggelre már össze is kenték azt. Mennyi minden hasznosat lehetne tenni azzal a pénzzel, amennyibe ez a rondítás kerül. Mert pénzbe kerül a festék és még több pénzbe a tisztítása. Milyen szeretet van azokban az emberekben, kik értelmetlenül rongálják a környezetüket? Mit él át az az ember, ki csak önfeledt szórakozásképpen tesz tönkre útjába eső dolgokat. Évekkel ezelőtt Budapesten a hegyvidéki buszjáratok megállójába esővédő kis várakozókat emeltek. Oldalát, hogy az emberek lássák a járatot, beüvegezték. Egy hét sem kellett, s már az összes megálló üvegét kitörték. Egy idő után a BKV dolgozói az elrondított megállókat újból beüvegezték. Ismét nem kellett egy hét, s már egyikben sem volt üveg. Aztán már úgy hagyták. Sorolhatnék rengeteg példát a rombolásra, de elég ennyi is, hogy érzékeljük a gondot. Számomra ez az értelmetlen rombolás, csúfítás a legszörnyűbb. Mert, ha valaki valamit eltulajdonít, bár mélységesen elítélem, de mégis értem, hogy ebből valami hasznot akarnak húzni. Na de a rombolásból mi haszna, mi öröme származik valakinek is?
Hogy gondolja az az ember, ki kutyáját sétáltatva, mikor az a dolgát elvégezte, minden további nélkül odébb áll. S a terméket ott hagyja, mint eb a „szaharát”. Lassan már a városok utcáin nem lehet felemelt fejjel járni, nem lehet a tényleg nagyon szép magyar köztéri épületeket nézni, mert az, biztos azzal járna, hogy egy óvatlan pillanatban egy kutya termékébe lépnénk. Bocsánat a hasonlatért, én sem végzem a dolgom senkinek az ajtaja elé.
Otthon vagyunk-e városainkban, településeinkben? Ismerjük-e egymást? Eljárunk szórakozni, színházba, moziba, kávéházba beszélgetni, ne adj Isten múzeumba? Ehelyett a munka után hazamegyünk, leülünk a képsugárzó készülék elé egy-egy sörrel a kezünkben, szánkban cigarettával és unottan bambulunk a semmit mondó „big bráderes” műsorokra. Ahelyett, hogy egymás társaságában élnénk közösségi életet, szórakozva művelődnénk, jobban megismernénk a természet csodáit. Aktív kikapcsolódással töltenénk fel magunkat. Ismerjük-e egyáltalán a szomszédot? Ismerjük-e a környék lakóit? Mi az, ami összeköt minket, mi az, ami miatt otthon érezzük magunkat?
Otthon, a lakásunkban, ha ahhoz van kedvünk, festékes szórópisztollyal körbe rondítjuk a falakat? Összetörjük a bútorokat? Ahol éppen kedvünk tartja, végezzük el a dolgunkat? Ha otthon nem tesszük, akkor az utcán miért csináljuk?
Otthonunkban, ha este áramszünet lesz, a sötétben is mindent megtalálunk, mert mindennek ismerjük a helyét. De ismerjük-e hazánkat, úgy, mint a tenyerünket? Pedig gyönyörű ez az ország! Sokan jobban ismerik Európa más országait, mint saját hazájukat. Sokan meg, tán sehova sem mennek. Hazánkban, Kárpát medencében, kis településeken olyan műemlékek vannak eldugva, amelyek Európa más államaiban a turisták ezreit vonzaná. Olyan gyönyörű városaink vannak, melyet sok ország megirigyelhetne, s mi mégsem ismerjük.
Ismerjük-e művészetünket? Ha csak egy kicsit is körülnézünk, a magyar szellem olyan alkotásaival találkozunk, hogy még a szánk is tátva marad. Tudom, szerte a világ tele van szebbnél szebb alkotásokkal, azt észre is vesszük, s ez így helyes. A magyart valahogy nem akarjuk észrevenni, kicsit talán le is nézzük, lesajnáljuk. Vagy ismerjük-e a népművészetünket, pedig az tényleg páratlan. A népművészetet szokták egyszerűnek, primitívnek tekinteni. Nézzenek meg egy magyar hímzést, faragást, hallgassanak meg egy népdalt, biztos más lesz a véleményük. Persze, ha eleve fintorogva állnak hozzá, annak bármit mutathatnak.
Ismerjük-e múltunkat, történelmünket? Most éppen azon fáradoznak, hogy megszüntetik a középiskolában a kötelező történelem érettségit, s a történelemtanulás fakultatív lesz. Az amúgy is hiányos történelemtudásunk hova fog még süllyedni? Igaz a plazákban el lehet lenni nagyon is jól, történelem érettségi nélkül is, akkor meg minek törjük magunkat.
Van-e még bennünk hazaszeretet? Ismerjük még egyáltalán ezt a fogalmat? Sokan már nem is értik azt, hogy voltak kik az életüket áldozták a hazáért. Pedig tényleg lehet szeretni a hazát, házaival, embereivel, fáival, bokraival együtt.
Mikor járhatunk itthon, vagyis otthon emelt fővel, büszkén mondva, hogy magyarok vagyunk? Hiszen mindenünk megvan a büszkeségre, van egy gyönyörű hazánk a Kárpát-medencében, van egy gyémánt keménységű nyelvünk, amelyen az idő viharai kevés karcolást ejtettek, van egy történelmünk, amelyre többségében inkább büszkék lehetnénk, minthogy szégyenkeznünk kellene. És itt vagyunk mi emberek minden örömünkkel és bánatunkkal, de emiatt miért kellene szégyenkeznünk. Különbek vagyunk, olyan értelemben, hogy minden népet megkülönböztet sajátos, csak rá jellemző gondolkozása, de ez a különbség nem jelent egyben alá vagy fölé rendeltséget. Tehát nyugodtan kihúzhatjuk gerincünket, felemelhetjük fejünket, hisz mi sem vagyunk senki más néphez viszonyítva alávalóbb nemzet!
Volt a Tanú című filmben a magyar narancs. Kicsit kicsi, kicsit savanyú, de a miénk! Később ez szállóigévé vált, és ténylegesen kezdtük ezt magunkra alkalmazni. Kicsit kicsik vagyunk, kicsit savanyúak. Merjünk kicsik lenni! Pedig a film is cinikusan alkalmazta ezt. Nincs magyar narancs!!! Lehet, hogy nem minden sikerült nekünk, de sokkal többre lehetünk büszkék, mint amennyi kudarcunk volt! Csak körül kell nézni. Nyugodtan járhatunk felemelt fejjel, főleg ha kutyatartók is eltakarítanák a kutyaürüléket.
Van egy érdekes magyar mondás arra az emberre, akinek elment a józan esze: annál elmentek otthonról, nincsenek otthon.
Vajon mi otthon vagyunk-e itthon, s ha nem, mikor leszünk itthon újra otthon?
Csak rajtunk múlik!